5.  Manó  mese

5. Manó mese

                               Kerti manó

                           MANÓLÁNY

Teltek múltak a hetek. Néha esett az eső, de javarészt hétágra sütött a nap. A megfáradt csontjainknak jól esik a nap melege. A kertben sem lehet állandóan dolgozni, néha muszáj pihenő napot is tartani. Egyrészt nem a lakásunk mellett van a kert, hanem félórás autózásra.Aztán néha-néha kell egy kis séta is.

A két nagyszülő, nevezzük őket ezen túl úgy, hogy Józsi bácsi és Rózsi néni, éppen pihenő napot tartott és a kert helyett éppen az egyik parkban sétálgatott a jó levegőn. Meghitt beszélgetésben voltak mikor séta közben felismerték az egyik barátjukat, ahogy üldögélt az egyik padon. Nagyon el volt gondolkodva, valahol messze járhattak a gondolatai, mert mikor ráköszöntünk, akkor eszmélt fel, hogy ott vagyunk.

--- Szervusz, Lacikám,- köszöntöttük Őt.

--- Szervusztok. De régen láttalak benneteket.

--- Látom nagyon el vagy gondolkodva, mintha valami nagy gondod lenne.

--- Igen, nagyon nagy gondban vagyok. Mint látod, már nem vagyok a régi. Botra támaszkodva járok, már nem tudok úgy mozogni mint régen és a kertet sem  tudom kellően gondozni. Pedig valamikor, hogy csináltam, de hát az idő elszállt felettem. Most többet járok orvoshoz, mint ki a kertbe. Lassan második otthonom lesz a kórház. A kertet sem tudom már úgy gondozni, így át akartam adni a gyerekeimnek, de nem kell nekik. Azt mondták ők nem túrnak, ők nem vakondok, ezért úgy döntöttem, hogy eladom. De azért egy kicsit sajnálom, mert nagyon sok munkám fekszik benne.

--- Én is eladtam a Balatoni telkemet, aztán béreltem itt a közelben egyet, aztán azt is visszaadtam és most a gyerekeimnél dolgozgatunk,- mutattam a feleségemre.

--- Eladni még nem akarom, mert egy dolgot még meg akarok benne oldani.Egy nagyon nehéz és érdekes dolgot. Csak egy fúra problémát sajnálok az egész kertben!- mondta Laci bácsi finoman.

--- Milyen problémáról beszélsz!- kérdeztem.

--- Ha, elmondom, nem nevettek ki?

--- Már miért nevetnénk ki.

--- De ez, egy nagyon furcsa dolog.

--- Ha furcsa, akkor tényleg legyen is furcsa!

---  Csak, azért, mert amit mondani akarok, az nagyon különlegesnek tűnik, ilyen, nagyon ritkán tőrténik meg az ember életében és nem szeretném, ha kinevetnél.

--- Becsületszavamra nem nevetlek ki!

--- Azért sajnálom a kertemet, mert találtam benne egy kis élőlényt, egy ici-pici Manólány! Így ahogy mondom egy  ici-pici Manólányt. Olyan aranyos és kedves, egy igazi tündér, de sajnos nem hozhatom magammal. Ő, tulajdonképpen, a föld szabad népéhez tartozik. Ő a rejtőzködés nagymestere. Ha én, akkor, nem hívom meg a barátaimat kártyázni, és Ő nem olyan kíváncsi, akkor még most sem tudnám, hogy létezik. Barátaimnak el sem mondtam, csak Ti ketten tudtok róla. Nagyon fog nekem hiányozni. Sajnos magammal sem vihetem, az nem az ő vílága. Az ő vílága, a végtelen szabadság, a rejtőzködés, a csenés, felhasználni mindent, amit a természet ad és a megélhetés minden áron.

Szó nélkül hallgattunk a Mamával,  egyáltalán nem nevettünk rajta, csak összenéztünk, Ő pedig folytatta:

--- Ha eladom a kertemet, nem tudhatom, hogy milyen lesz az új tulajdonos, Úgy tudom, hogy van egy kutyájuk, amit a kertben akarnak tartani, és ha elkapja ? Sajnos, túlságosan is féltem ezt a pici lányt és szeretném biztonságos helyre vinni.

--- Mit szólnál hozzá, ha azt mondanám,- mondtam neki,- hogy Én, magamhoz venném a kis manólányt és elvinném a gyerekeim kertjébe. Jó helye lesz és hidd el, nem fogja bántani senki sem.

--- Biztosítani tudod neki azt, hogy senki sem fogja bántani?- biztosra akart menni Laci bácsi.

--- Igen! Ezt megígérhetem neked. Ráadásul Én is elárulok neked egy titkot. Tudd meg, hogy a gyerekeim kertjében is van egy pici Manó fiú. Mi is csak véletlenül fedeztük fel.

--- Tényleg?  Akkor ez már biztos siker! Menjünk azonnal a kertembe és bemutatlak neki.

Hazamentem az autómért, addig a Mama és  Laci bácsi beszélgettek, majd lassan kisétálva kijöttek a parkból a járda mellé. Odajártam az autómmal, beszálltak és már mentünk is a kertje felé. Nem tudtam merre van a kertje, ezért magyarázta merre menjek. Végül megálltunk egy zöld rácsos kapu előtt. Kiszálltunk és bementünk a kapun a kertbe. Semmi sem mutatta azt, hogy valaki más is tartózkodik a kertben.

--- Foglaljatok helyet,- invitált be bennünket.

Nézegettünk körbe a kertben, hátha felfedezünk valami áruló nyomot. De sehol semmi.

Egy szőlő lugas alá mentünk be és leültünk a kerti asztalhoz. Közben eltűnt a kis faházban és hozott ki egy kis rágcsálni valót és egy kis itókát.  Áldomást ittunk, bár én csak szörpöt ihattam. Aztán körbevezetett bennünket a kertben és mindent megmutatott. Visszafelé jövet azt mondta:

--- Hát ez az én kis birodalmam, amitől nemsokára meg kell válnom,- mutatott körbe- itt kártyáztunk a barátaimmal.

---- Nekem tetszik. Sajnálom, hogy el kell adnod.

--- Nagyon sokat dolgoztam ebben a kertben, de az utolsó időkben már többet jártam orvoshoz, mint ide ki a kertbe.

--- Pedig a kerten nem nagyon látszik, hogy keveset voltál kint.

--- Á, hagyd csak, de azért köszönöm a dicséretet.  Most pedig amiért jöttünk, azt akarom nektek megmutatni. Visszamentünk a szőlő lugasba. Laci odafordult egy sűrű bokros részhez a kertben és annyit mondott.

--- Priszcilla!- mondta hangosan- gyere aranyom, nefélj semmitől..

Csendben vártunk mi történik.  Kis motoszkálást lehetett hallani, aztán egyszercsak a sűrű bozótos aljában, megjelent egy zöld ruhába öltözött pici leány. Mi már tudtuk hová nézzünk, mert ismertük a manók nagyságát. Szép volt ez a Manólány, kis csúcsos sapkájában, pici szoknyával, kis mellénnyel. Lábán gyűrt cipővel, kezében egy zsákvarrótű, amelynek a végén egy fa markolat volt.

--- Harcias kis Amazon,- mondottam.

--- Az is!- helyeselt Laci bácsi

--- Hívattál,- kiáltotta fel.

--- Igen. Be szeretnélek bemutatni ezeknek a jó embereknek, akik majd a gondodat viselik. Tudod ezt már megbeszéltük egyszer. Tudom, hogy szeretnél ittmaradni, de féltelek a kutyától.

--- Rendben!-- mondta szomorúan. Engem úgy hívnak, hogy Priszcilla,-és meghajolt.

 --- Engem Józsi bácsinak, a feleségemet Rózsi néninek hívják. Át akarunk vinni egy másik kertbe ahol ugyan ilyen jó körülmények között, élhetsz majd.

--- Szedd össze, amit szeretnél magaddal vinni, - közölte Laci bácsi.

Laci bácsi előhozott egy cipős dobozt és lerakta a földre. Közben Priszcilla eltűnt a bokorban, majd rövidesen előbukkant és hordta elő értékeit. Lerakta a földre. Rózsi néni pedig a kihordott dolgokat berakta a dobozba. Annyi mindent kihordott, hogy megtelt vele a doboz, sőt nem is volt elég egy doboz. Csodálkoztam, hogy nem tartott tükröt. Rátettük a dobozok tetejét. Priszcilla elbúcsúzott a régi gazdájától. Szemében könny csillogott. Miután elbúcsúztak egymástól, Rózsi néni kézbe vette és kivitte a kocsihoz a Manó lányt. Laci bácsi szemében is könny csillogott. Elbúcsúztunk egymástól és kezet fogtunk.

--- Ha majd meg akarod látogatni, csak szólj és elviszünk oda,- mondta neki Rózsi néni.

--- Hazavigyelek,- kérdeztem Lacitól.

--- Köszönöm, de már telefonáltam a gyerekeimnek, hogy hol vagyok és jöjjenek értem.

--- Akkor, szervusz. Jó helyre kerül, hidd el.

Elindultunk az autóval. Míg mentünk a Mama érdeklődött Priszcillánál.

--- Hogy kerültél abba a kertbe?

--- Én a Manó földről származom. Nagyon sokan lakunk ott. Kevés szabad hely van már rajta, ezért néhányan úgy próbálunk megélni, hogy elmegyünk világot látni és letelepedünk valahol. Sokáig töprengtem hogyan hagyjam el a manó szigetet. Mielőtt elindultam volna, láttam, hogy egyik barátom, hogyan mászik fel egy gólya hátára és láttam elrepülni. Úgy döntöttem, hogy követem a példáját.  Én is felmásztam egy másik gólya hátára és mikor felszállt, jól megkapaszkodtam a tollába. Sokáig szálltunk, többször leereszkedtünk, de legtöbbször olyan helyen ahol sok volt a béka. Gólyának ugyanis ez a fő eledele. Mikor megállt egy nagyobb bokor mellett, letéptem a gyümölcsét és azt ettem. Aztán eljutottam erre a területre, megtetszett ez a hely és leugrottam egy bokor ágára, onnan pedig a földre. Sokáig gyalogoltam a magas füvek között. Kerültem a veszélyes helyeket. Sokszor kellett átmennem széles utakon. Kivártam a kellő pillanatot, nehogy elüssön valami. Aztán egy idő után beértem a szomszédos kertbe. Mivel nem tetszett a hely, tovább mentem, míg oda nem értem abba a kertbe. Ott rengeteg gyümölcsöt láttam és ottmaradtam. Már kétszer esett fehér lepel a földre. Tudjátok, amikor nagyon hideg van. Laci bácsi szerint már két éve. Tehát elég régen éltem már ott.  Volt olyan helyzet is, hogy sokáig hideg volt, így tüzet kellett csiholnom és a tűz mellett melegedtem át.  Többször is elkezdett valami fehér hullani és mikor megfogtam a kezemmel, elolvadt. Laci bácsi mesélte később, hogy ez nálunk télen szokott esni és úgy hívják, hogy hó. Sokszor ki kellett szaladnom tűzelőért. Volt úgy, hogy elfogyott, amit gyűjtöttem, és akkor be kellett járnom a kertet a nagy hóban. Nagyon fáztam. Volt úgy is, hogy alagutat kellett fúrnom, hogy tovább menjek és a hó alól kellett kiásnom a tüzelőre valót. Aztán elolvadta hó és szép zöldet eresztettek a fák és a bokrok. Kinyílt az a sok virág és újra tetszett, hogy túléltem a hideget. Sokáig bujkáltam a kertben, nem vett észre senki, mert nagyon vigyáztam mindenre. Nagyon szeretem azt a friss zöldes időszakot, akkor érik az a piros pöttyös ehető gyümölcs.  Nem is kell felmászni érte a fára, mert a földön terem. Jaj, mi is a neve, azt hiszem eper.

--- Megérkeztünk!- mondtam,- a többit majd elmondod később.

                                                        Folytatjuk

.