Tartalom : 22. manó mese

  22.              Manó mese

             ÚJRA fent vagyunk

Mivel ismertem a manók, patkányfogatát és ismertem a kocsi zörgő hangját is, gyakran felfigyeltem kertészkedés közben, hogy merre mászkálnak. Mindig akkor közlekedtek a patkányfogattal, mikor üres volt az utca. Természetesen mi nem számítottunk ellenfélnek. Arra is felfigyeltem, hogy megtanították a patkányt galoppban közlekedni. Ez azért jó, mert így, nem rángatja annyira a kocsit. A körülményekhez képest, csendben és gyorsan közlekedtek. Ahogy felnéztem, azt láttam, hogy a kocsi eléggé meg volt pakolva, de a patkánynak, meg se kottyant, nem is kellett nagyon erőlködnie, úgy húzta a szekeret, mintha semmi sem lenne mögötte. Gyorsan lepakolták és már fordultak is és már el is húztak. Mielőtt kiléptek volna a kertkapun, alaposan körbenéztek. Tudták, hogy a kertben csak mi vagyunk a Mamával, a család éppen nem volt otthon. Jöttek-mentek, ahogy a kedvük tartotta. Az élelem beszerzését, szerencsére, nem a mi keretünkből szedték össze. Ha kellett volna nekik valami, adtam volna belőle, de úgy látszik, hogy az izgalom volt a fő indítéka a csenésnek. A manó família eléggé szapora, és a sok száj, élelmet igényel. Tehát, muszáj a beszerző körút, hogy mindig legyen étel az asztalon. Amíg a kisemberek tették a dolgukat, addig mi, dolgoztunk tovább a kertben, nem zavartuk a beszerző körutakat. Gyakran felfigyeltem az apró zörejekre, láttam is őket, aztán

eszembe jutott, hogy pár hónappal ezelőtt, megígértem nekik egy röptetést.

---- Megígértem a Manóknak, hogy egyszer felrepítem őket az égbe, egy luftballonnal. Ne felejtsd el, hogy hazafelé vegyünk lufit,- mondtam a Mamának.

    Hazafelé aztán beugrottunk egy boltba, hogy vegyünk lufit. Nem is egyet vettünk, hanem ötöt. Aztán másnap mikor találkoztam a manó párral, megemlítettem nekik, hogy nem e akarnak repülni. Persze, hogy akartak, abba is hagytak minden munkát és már jöttek is és körülvettek. Leguggoltam hozzájuk és azt mondtam:

--- De, ha nem akartok lebukni, vagy, hogy megláthatnak benneteket, el kell mennünk a falutól, jó messzire. Remélem, nem akartok lebukni.

Csak rázták a fejüket.

---- De, el kellene döntenünk. hogyan menjük oda.

---  Nem lehetne, mondjuk egy zárt kosárban odavinni őket?- mondta a Mama. Aztán keresett egy bevásárló, fedeles kosarat és belerakta azokat a manókat, akik velünk akartak jönni. Addig én elővettem egy gázpalackot, egy hosszú kötelet, egy kicsi fonott kosarat, a lufikat és beraktam őket egy szatyorba. A Mama beszállt a kocsiba, ölébe vette a kosarat, én pedig a volán mögé ültem. Elindultunk, olyan helyet keresni, ami jó messzire van minden településtől.  Azt hiszitek nyugton maradtak a manók? Á ,nem állandóan fellőkték a kosár fedelét, mert látni akarták , hogy merre megyünk.Miután megálltunk, kiszálltunk és szabadon engedtük a manókat. Össze-vissza futkároztak, míg én hozzákötöttem a madzagot egy közepes fához, a másik felét pedig a felfújt lufihoz. Rákötöttem a kis fonott kosarat is, ebbe álltak bele a manók. De egy biztosító ernyőt is tettem a kosárba.

--- Na, ki lesz az első?

--- Én, és Priszcilla – mondta Janó. Mi még nem voltunk odafönt.

--- Akkor beszállás- mondottam. A biztonság kedvéért, ha eldurran a lufi és elkezdtek zuhanni, dobjátok ki ezt a kosárhoz kötött vásznat. Ez majd segít könnyebben lejönni. Az a kis vászon, tulajdonképpen egy zsebkendő, ami ejtőernyőként szolgál, ha elpukkad a luftballon.

   Biztonság kedvéért hozzákötöttem őket a kosár oldalához, majd, felengedtem a magasba. Azért kötöttem a fához, nehogy véletlenül elszálljon. Először nem engedtem fel őket magasra, csak miután megszokták és leszóltak, akkor engedtem tovább. Gondolhatjátok, mennyire tetszett nekik. Volt ám sikítozás, meg kiabálás pl.; odanézz milyen szép. Amikor lehúztam őket, akkor értették meg, miért voltak olyan lelkesek a többiek, és miért mesélték el többször is ezt az élményt.  Mindig volt két manó fent az égben, de a földön lévők, unatkoztak, ezért velük is foglalkoztam és megmutattam, hogy hogyan kell nyílpuskát csinálni. Kerestem egy rugalmas mogyoró vesszőt, amire kötöttem egy a kocsimban talált damilt, úgy, hogy a vessző megfeszüljön, aztán faragtam egy nyílvesszőt hozzá. A manók követték a példámat, vagdosták a vesszőket és ők is elkészítették a kicsinyített példányokat. A nyílvessző sem okozott gondot. Megmutattam, hogyan kell vele lőni. Rövid időn belül már célba is lőttünk. Elég hamar elsajátították a nyíl használatát, estére már pontosabban lövöldöztek, mint én. Közben, röptetés-röptetést követett. Egész délután kint voltunk a szabadban. Mindenki repülhetett, mindaddig, amíg a lufik tartottak. Estére eléggé elfáradtunk mi is.  Összepakoltunk, mindenki szedte a cókmókját, aztán visszavittük a manókat, miután kiraktuk őket, elmentünk haza. Nagy élményben volt részük a manóknak, azt hiszem, ezt soha nem felejtik el.

   Egyik nap aztán az egyik manó, egy fehér pirulát talált és odahozta hozzám.

--- Mi ez, meg tudod mondani?

--- Igen, ez egy orvosság, egy gyógyszer pirula, ami nektek méreg. Ezt azok az emberek nyelik le, akik valamilyen betegségben szenvednek. Ezt orvos írja fel és a gyógyszertárból lehet kiváltani. Ti ez helyett, a gyógynövénykivonatokat használjátok. Ha, ebből kéne bevennetek, akkor csak egy kicsit kéne csak lekaparni, és vízzel lenyelni. De én azt ajánlom, maradjatok meg a saját gyógyítási módszereiteknél.

Még szerencse, hogy nem nyalták meg, mert lehet, hogy megmérgezte volna őket. Megígértettem velük, hogy messzire kerüljék el az ilyen gyógyszereket.

Nagyon tetszett nekik az autós kirándulás. Megbeszéltük, hogy teszünk még ilyen kirándulást.

Egyszer, elvittem őket egy autókirándulásra, de úgy utaztunk, hogy ott voltak hátul a kalaptartón. A nyilakat most is magukkal hozták, szinte el sem váltak tőle.  Mikor utolért bennünket egy autó, akkor megmerevedtek, mintha bábuk lennének. Ha elestek, illetve felborultak, akkor, feltápászkodtak, de újra megmerevedtek, mintha mi sem történt volna. Az utánunk jövök azt hitték, hogy automatikusan felálló bábuk. Mi csak mosolyogtunk rajtuk. Nagyon szerették ezeket a kirándulásokat.

 Elvittük őket az állatkertbe is.  Először a tengerimalacokhoz, majd a nyulakhoz mentünk oda, majd a kecskék és szamarakhoz. A fonott kosár rései között nézegethették a rácsok mögötti állatokat. A vízidisznó nagyon tetszett nekik. Hallottam, amikor felkiáltottak, mikor felismerték a hazájukban élő állatok másait.

 --- Nézd tevék.

A tigristől és az oroszlántól nagyon féltek, a majmoktól meg nem akarták, hogy tovább menjünk. Mikor nem volt a közelünkben senki, akkor a kosár tetején is lesegethettek. Elég sok állatot felfedeztek, amik a hazájukban már láttak. A medvére nagy csodálkozással tekintettek, főleg a jegesmedve volt nekik újdonság.  Amikor meglátták a gólyát azt mondták.

--- Nézd, én ilyennel jöttem el.

Nagy élmény volt a számukra ennyi különleges állatot látni. Háromszor körbejártuk, mire rászántuk magunkat, hogy hazamenjünk.  Hazafelé menet, elvittem őket egy boltba is, hogy láthassák, mi, honnan szerezzük be az ennivalónkat. Ez is egy érdekesség volt a számukra. Nem értették, hogy azért amit megveszünk, miért kell fizetnünk.  Bár azt sem nagyon értették meg miért kell fizetni, de ha már fizetnünk kell, honnan vesszük a pénzt. Nagyon sokáig magyaráztam a dolgokat. Az emberek dolgoznak és a munkájukért pénzt kapnak.

Miután megértették, rájöttek, hogy nem lophatnak össze vissza mindent, mert amit ellopnak, azért az embereknek mielőtt megveszik, először dolgozni, ha vásárolnak, fizetniük kell.

--- Legközelebb csak mértékkel vegyetek el mindent- mondottam nekik.

--- Most már értjük miért mondtad, hogy nem szép dolog a lopás. De ugye mi, úgy is mondhatjuk, hogy elcsenjük.

--- Jó legyen- mentem bele,- csak csentek. 

 Fárasztó, hosszú nap volt mögöttünk, menjünk végre haza.

Hazamentünk, mindenki ment a saját otthonába. Annyi élményben volt részük, hogy úgy gondolom, az élményekkel teli nap, sokáig beszédtéma marad.

                              folytatjuk