4.  Manó mese

4.                                     Kerti manó

    A manókról elég sok könyvet olvastam. Mikor már nekem is voltak  gyermekeim, mindig ez volt az egyik fő mesekönyv, amit el kellett mesélnem. Akkor nem gondoltam volna, hogy egyszer valóra válik az, hogy manók laknak a közelemben. Mégis újdonságnak hatott, mikor megismertem őket. Aranyos kis lények, de mivel alig mutatkoznak az emberek előtt, kevés ember van aki ismeri a koboldokat. Ezt a szót, hogy kobold, nem nagyon szeretik.Azt mondják az egy másik nemzetség, ők manók és ezentúl így is szólítom őket. Megpróbálok rajtuk úgy segíteni ahogy tudok. A kertbe úgy is gyakran kimegyünk és majd meglátjuk, hogyan alakulnak a dolgok.

Sokszor volt, hogy nem rájuk figyeltünk,hanem a kerti munka kötött le bennünket. Mi ketten láthatóan sokat dolgoztunk  a kertben. Talicskával hordtam el a földet és töltöttem fel az ágyásokat, Mama meg gerebjézte el a felszinét.

 A leborított földkupac, lassan elfogyott, ahogy terítettük a virágok alá. De a régi megsüllyedt ágyásokat is feltöltöttük vele.

Az ágyások szélébe disz szegélyt ütöttünk le a földbe. Nagyon jól mutatott az ágyások szélén. A macskák előszeretettel kaparásztak a friss földben, egér után kutatva, vagy talán vc-nek használva. A kertben, mint írtam már, nyolc macska tartózkodott. Aztán egyik reggelre egy pici cicát dobott be valaki a kertbe. Szegény állat nagyon sovány volt, látszott minden bordája, nagyon félt és tele volt bolhával. Bátortalanul közeledett a többi macska felé. Az étel vonzotta, ezért amikor az etető tálhoz ért, mindent felfalt, amit a tálban talált. A szőre kékesnek mondható.  Amikor valamelyik macska közeledett feléje, felpúposította a hátát és fujt. Pedig csak kíváncsiak voltak rá, de nem zavarták el.

Hazajött az iskolából az egyik gyerek és meglátta az új cicát. Meg akarta simogatni, de a kis cica nem engedte, elszaladt. Valami nagyon nagy sérelem érhette, hogy ennyire bizalmatlan volt. A kiscicát Tomasz-nak nevezték el. Ha nehezen is, de beilleszkedett, bár mindig bizalmatlan maradt. A legjobban a ház asszonyát szerette és csak neki engedte meg, hogy megsimogassa. Nagyon jó egerésző macska lett belőle./

Mivel a szülők délelőtt dolgoztak, a gyerekek iskolába mentek, a ház környéke ilyenkor volt a legcsendesebb. A Nagyszülők sem jöttek minden nap a kertbe dolgozni. Ilyenkor Janó szabadon bóklászott a kertben. A kertet az elejétől a végéig fél nap alatt tudta bejárni. Visszafelé a sárgabarackfánál megállt és felnézett, meglátott a törzsén egy lyukat. Belekapaszkodva a kéregbe felmászott és bebújt az odúba. Kicsit pudvás volt belül, de aránylag nagy. Kidobálta a korhadó darabokat és kitisztította a levált részeket, aztán úgy döntött, hogy ez lesz az egyik éléskamrája, ahová majd behordhatja az ehető terméseket. Egy nagyobb fakérget szorított be a lyuk nyílásába, így úgy tűnt, nincs ott semmi. Mikor lejött a kidobott részeket szanaszét dobálta, nehogy úgy tünjön, hogy lakik ott valaki./

 A kisház is olyan helyre lett letéve, amely a növények takarásában, szinte észrevehetetlen. Mégis akadt egy kis probléma, a nagy meleg.

A Manó házáról le kellett venni az akváriumot, mert nagyon meleg lett a belseje, mikor rásütött a nap. A nap sugaraitól valóságos gőzfürdő volt belül. Tehát a Nagypapa leemelte róla és csak akkor tette vissza, ha esett az eső. Aztán gondolt egy merészet és megemelve tette vissza, így járhatott a levegő, de nem ázott meg. Közben csinált neki ásót, kapát, gereblyét, amivel csinálhatott magának egy kis kertet. Kapott magokat is hozzá. Képzeljétek el, hogy a mákszem akkora a kezében, mint a mi kezünkben egy üveggolyó. /

A Nagypapa felásott neki egy kisebb területet és simára gereblyézte. De a rögök még így is nagyok voltak. A kis gereblyéjével még el kellett simítania, hogy megfelelő legyen. A kapával aztán húzott egy árkot és úgy hordta egyesével a magokat bele. A sárgarépa magja akkora a kezében, mint egy teniszlabda. A kapor magja akkora, mint nekünk  egy uborka.

Mikor mind a hárman elfáradtunk, pihentünk egy kicsit, a Nagymama megkérdezte:

--- Hogy kerültél ide?

--- Én a MANÓ szigetről származom, ahol egyszer egy évben le szoktak szállni a gólyák. Van úgy, hogy napokig ott maradnak élelem után kutatva. Rengeteg béka van ezen a területen és a gólyák ezeket szeretik. Minden áron el akartam jönni a szigetről.  Egyik éjjel mikor állva aludt, odalopóztam a gólyához és felmásztam a lábán, fel a hátára és mikor felszállt, kapaszkodtam a tollában. Több helyen is leszálltunk, de nekem ez a terület tetszett a legjobban. Itt szállt le valahol az egyik réten. Aztán mikor egy magas növény mellett megállt, átmásztam és lecsúsztam a növény szárán. Sokáig mentem a fű között, ahogy Ti mondjátok, hetekig és annyi állattal és bogárral találkoztam, hogy nekem már elegem lett belőlük. Útközben megtámadott egy nagy szőrös állat, felkaptam egy nagyobb botot és jól orrba csaptam, aztán futás. Mire feleszmélt már messzire jártam. Aztán egy nagyobb szőrös állatba kapaszkodtam bele, most már tudom, hogy kutyának hívják. Nos, ezen utaztam sokáig és itt a kert előtt estem le róla. Mégpediglen azért, mert tele volt bolhával, és mikor nekem jött kettő és kiakarták szívni a véremet,elkezdtem kapálózni feléjük, közben rosszul kapaszkodtam, kicsuszott a kezemből a szőre és leestem. Aztán beköltöztem ebbe a kertbe és az óta, itt vagyok. Már kétszer volt olyan fehér lepel a földön, ami aztán el is tűnt. Ha a fehér lepel esik, akkor nagyon hideg van és nem kívánkoztam a szabadba és nem gondoltam volna, hogy egyszer megtalál valaki.

--- Tehát, két éve élsz itt egyedül. És hogy tetszik nálunk?

--- A hideget leszámítva nagyon jó itt, de mivel eddig nem tudtam beszélgetni senkivel, kicsit kellemetlen volt. Nem unatkoztam, mert jártam a nagy gazos területet és több helyen készítettem magamnak lakásodút és ez lefoglalt. Sokszor figyeltem az embereket, az utcát, az elmenő autókat. Eltanultam az emberektől a helyi beszédet. De ez a kisház ez nagyon szép, télen majd tudok benne fűteni és nem fázom annyira, csak az egyedüllét, az nagyon rossz. Látjátok milyen jó kis kardot csináltam magamnak? Képzeljétek el, alig készült el a kardom, megtámadott egy darázs. Nem tudtam, hogy miért, csak később jöttem rá, hogy virágpor került a ruhámra és a darázs azt hitte mozgó virág vagyok.Futottam előle,de mikor láttam,hogy csak jön, előkaptam a kardomat, két marékra kaptam és azt mondtam a darázsnak:

--- Idefigyelj! Én nem bántalak téged, te se bánts engem,  de ha nem hagysz békén, én jól kupán verlek. Ám ez a bolond csak nem akart otthagyni. Felemeltem a fejem fölé a kardomat és vártam ,mikor felém repült tényleg jól kupán vertem. Behasadhatott a feje, mert egyből leesett a földre, én pedig elfutottam a levelek alá. Meg sem néztem mi lett vele. Később aztán mikor kinéztem a nagy levelek közül, láttam, hogy feltápászkodik és elrepül. Látod nekünk felfelé is kell figyelni, ha nem akarunk ingyen fuvart.

--- Mond csak, milyen egyedül lenni, mert látod, nekem itt van a Nagymama, de te egyedül, vagy mint az ujjam. Miért hagytad ott a társaidat?

--- Azért kellett eljönnöm, mert már annyian voltunk a Manó szigeten, hogy már nem volt mit enni. A sok Manó annyira benépesítette a területet, hogy nem volt hely a kerteknek. Ráadásul az igazi magas emberek mind jobban kiszorítanak bennünket a legrosszabb helyekre, ahol kevés az élelem.  Szinte csak ott volt hely. ahol, már senki sem akart élni. Úgyhogy teljesen kiszorítottak bennünket a mocsárba. Én úgy döntöttem máshol akarok élni ahol, van egyáltalán mit enni. Tehát ezért indultam útnak. Sokan választjuk így az utazást és telepszünk le máshová. Ennek az-az átka, hogy mind kevesebb manóval találkozunk.

--- Azért, biztosan jó lenne ha jönne ide egy manó társ?- érdeklödtem nála.

--- Bár én megszoktam az egyedüllétet, de nagyon jó lenne tényleg egy társ. Szivesen venném ha egy manólány jönne ide. De ennek a valószinüsége nagyon kevés.

-- Jól van, tegyük el magunkat holnapra,- mondta a Nagypapa. Most két napig nem jövünk,- közöltem a Manóval,- pihenőt tartunk. Ennivalód van bőven, kertészkedtél is, pihenjél Te is.

                                      Folytatjuk