10. Manó mese

10.      Manó mese

                              KERTI MANÓ

hosszú,  fáradságos munkával, elkészült a manóknak az öröklakásuk, és mivel elég mélyre raktam, senkinek sem  mondtuk el, hogy élnek a kertben manók. Így csak ketten a mamával tudtunk róla. A ráültetett kúszófenyő olyan szépen álcázta a lakásuk bejáratát, hogy még úgy sem lehetett látni mikor a füvet kitéptük alóla.Egy lapos kőlap álcázta a cső bejáratot. Aztán beerősödött a kúszófenyő és olyan sűrű ernyős ágakat hozott, hogy nem maradt meg alatta semmi. Ez abból is jó volt, hogy a nagy hó sem tudott lehatolni a fenyő aljára. Csak az eső volt képes lecsurogni a fenyő gyökeréhez. A kúszófenyő örökzöld, és ha levelet vált, akkor mindjárt hoz új

tűleveleket. A tűlevelek rápotyogtak a kőlapra és letakarták. Tehát elmondható, hogy a manók ezen túl, még télen is ki tudtak jönni a felszínre, és amíg a kúszófenyő ágai kinyúltak addig tudtak mozogni. Most már télen is biztonságban tudtuk őket, hogy nem kell kiásni őket a nagy hóbol.

Janó, mindig ott sertepertélt, mikor csináltam a földbesüllyesztett házukat és látta, hogy egy nagy aknába teszem bele a házvödrüket. Így azt is tudta, hogy az akna fala és a vödörház fala között van egy nagyobb légüres tér. Én akkor nem is gondoltam rá. Csak később miután ő szólt, hogy:

--- Szeretném kivágni az egyik vödör alsó részén a vödörház oldalát.

--- Miért?- kérdeztem tőle.

--- Megfigyeltem mikor csináltad a házunkat, hogy nagy tér van a házunk és a téglafal között. Ez nagyon jó lenne azoknak a dolgainknak, amiket nem akarunk a lakásban tartani. De van egy probléma, hogy hogyan zárjam le, ha kivágtam.

--- Csinálok neked egy elzárót, amit bár mikor kinyithatsz majd. Mekkorára akarod kivágni?

Megmutatta a kezével.

--- Jól van, csinálok neked egy hat centiméter átmérőjű kőrt.

      Bementem a kamrába és kerestem jó erős kicsit hajlékony műanyag dobozt. Kivágtam egy hat centiméterest és két nyolc centiméterest. Kifúrtam mind a hármat egy kicsit oldalt egy hatos fúróval, kerestem egy hatos csavart alátéttel és anyát, amit ráerősítettem a kifúrt kőr másik oldalára. A hatos kőrt is ráragasztottam az egyik nyolcas lemezre.

--- Figyelj ide,- mondtam a Manónak. - Ha levitted akkor ott kell összeállítanod. A vödör oldalára a nagy lyuk felett fúrsz egy lyukat és oda erősíted fel, ezeket az elemeket. Arra figyelj, hogy kívül is legyen egy nyolcas takarólemez meg belül is. Mikor a helyére igazítod, akkor tekered meg a szárnyas csavart és belecsavarod a külső nyolcas lemez anyájába, és a tekeréssel rászorul a vödör falára. Ezzel teljesen bezárod vele a nyílást. Ezután úgy működik, mint egy félrefordítható ajtó. Ha ki akarsz oda menni, fogod és megengeded a csavart, félrehúzod, kiakasztod és átmehetsz a külső térbe. Ha bejöttél, kiakasztod, leengeded és összecsavarozod és lezár. De tehetsz fel függönyt is a nyílásra és kész.

Azt hiszem Janó megértette miután megmutattam neki. Kivágta az egyik vödör oldalát, átpréselte a lyukon az egyik nyolcas kört. Átmászott és ráfűzte a csavarra az alátétet, aztán a nyolcas kört a hatos körrel együtt. Ő kint maradt az aknában bedugta a nyíláson a csavart, bent pedig Priszcilla rakta rá az utolsó nyolcas kört az alátéttel. Megigazította, hogy jól takarjon és összetekerte. Csodálatosan rászorult a vödör oldalára. Pompásan sikerült és nagyon jól zárt. Újra kitekerte. A lazulás elengedett és félrehúzták úgy, hogy Janó be tudott mászni a vödörbe. Visszaengedték a helyére és újra lezárták a vödör oldalát. Kész lett a kijárat. Most lett aztán egy igazi közelben lévő tároló helyük. A helyüket nem zavarhatta meg semmi, mert a téglafal teljesen elzárta mindentől.  Hogy könnyebben le tudják vinni a cuccaikat, egy kötélcsigát is kaptak tőlem. Janó csinált neki egy állványt, rátettünk egy nagyobb kosarat és már lehetett is leengedni az élelmet. Nagy volt az öröm a manó családnál. Senkinek sem volt ekkora helye, mint ennek a családnak. Ráadásul ütöttem le szellőző csövet az aknába, és a föld tetején kiálló részre is egy gombát csináltam, amit szépen le is festettem. A világítást az általuk készített gyertyákkal oldották meg. Az akna egyik sarkába Janó berendezett magának egy kis műhelyt ahol bár mikor dolgozhatott, ha akart. Az odahordott lécdarabokból állította össze a műhely asztalát.

Egyik nap, amikor Janó, éppen ki akart jönni a felszínre. Pont felért a létra tetejére, mikor látta, hogy a kijárat nincs becsukva. Az még nem is lett volna baj, hanem három meztelen csiga mászott be a kijárati csőbe. Gyorsan előkapta a kardját és elkezdte vele piszkálni a csigákat. Nem akartak a csúszómászók kimenni a melegre. De Janó nem hagyta őket békén és addig bökdöste őket, míg ki nem tessékelte őket a szabadba. Este viszont jól leteremtette a családot, miért hagyták nyitva az ajtót. Ugyanis, tele lett meztelen csigával és közelharcot kellett vívnia velük, hogy kimenjenek a szabadba. Ott is volt a nyoma, ahogy a csigák csúszkáltak össze-vissza. Szegény Priszcillának kellett felmosni a sok nyáladékot.

Órára nem volt szükségük, mert ők a nap állásából tájékozódtak. Gyufáról viszont nekem kellett gondoskodnom.

Ebben az évben nem ültettünk konyhakerti növényeket. Egyrészt, mert a Nagymama betegeskedett, másrészt viszont olcsóbban meg tudtuk venni a piacon az árut, mint amennyi benzint használtunk volna a kijáráshoz. Így szegény manóim nem találtak sárgarépát a kertben. Elcsavarogtak egy másik szomszédos kertbe. Azt lesték mikor szedi fel a tulajdonos a sárgarépát. Ahogy szedte, egy kupacba dobálta, mikor éppen nem figyelt, odaszaladtak ketten és a zöld levelét elkapva ráncigálták be egy növény alá. Húzták amilyen messzire csak lehet, aztán futás vissza és megint azt figyelték, mikor néz félre és újra elcsentek egy másik répát. A tulajdonos nézett egy nagyot, mikor kevésnek találta a felszedett répát. Körbe is forgott, mert nem értette, hová tűntek a levesbe valók. Megcsóválta a fejét és azt mondta:

--- Megesküdnék rá, hogy ennél többet szedtem fel. De akkor hol van? Össze-vissza kereste, de nem találta.

Újra elővette az ásót és felszedett még két répát, aztán felkapta az egészet és bement a házba, az ásót otthagyta leszúrva. Bent aztán elmesélte a feleségének, hogy:

--- Kiástam hat répát és mire felszedtem volna, hogy behozzam, már csak négyet találtam, ezért kénytelen voltam még kettőt kiásni, egyszerűen nem értem az egészet, hogy hova tűnhetett!

--- Jól van Öreg,- mondta a Magdi mama,- beszedted a gyógyszereidet?- mert már mindent elfelejtesz. Nem lehet rád bízni semmit sem.

---- Azt hiszed, bolond vagyok?  Vedd, tudomásul nem vagyok bolond, tudom, hogy mit csináltam. Ha nem tetszik, legközelebb majd te fogsz kimenni répáért.

A manók nagy erőlködések közepette húzták hazafelé a répákat. Hol az egyiket, hol a másikat, de mindig elakadt valamibe. A legnagyobb gond ott volt mikor át kellett volna húzni a kerékpárúton. Mindig jött valaki. A nap már ment éppen lefelé mikorra végre elült a nagy forgalom és nagy loholások közepette sikerült átcibálni a két répát. A kertbe beérve aztán pihenőt tartottak, mert eléggé kifullasztotta őket a munka. Innen aztán már lassabban húzták hazafelé. Egy héttel később, a manók ismét abban a kertben jártak, mikor látták, hogy Magdi mama megy ki a kertbe. A manók remélték, hogy répáért. Magdimama   elfelejtkezett már arról, hogy mi történt egy héttel ezelőtt a férjével. Elővette az ásót és kicaplatott a sárgarépák kőzé. Megnézte a kezével melyikek a nagyobb fejűek és elkezdte kiásni a répákat. Nagyjából számolta, hogy mennyit szedett ki és, hogy elég lesz a levesbe. Igen ám, de kettő, hiányzott belőle. Forgolódott össze vissza, kereste, kutatta, hogy hová tűnhetett a répa. Benézett minden hová és egy nagy virág alatt találta meg őket.

Janóék csenték el és mikor látták, hogy mennyire keresi az öreghölgy, otthagyták és futásnak eredtek, így az idős hölgy nem őket, hanem a répákat találta meg.

--- Hát ez meg, hogy került ide, - és kutatott a tolvajok után.

 Míg az öreglány a tolvajok után kutatott, addig az ottmaradt répák közül a manógyerekek elcsentek kettőt és behúzták a Mahónia szúrós levelei alá. Az öreg hölgy megint két répával kevesebbet talált, Forgott össze-vissza, kereste mindenhol, de nem mert a szúrós növény alá nyúlni, felkapta a maradék répákat és bement a házba. Bent aztán morgott össze-vissza.

--- Mi az istennyila van ebben a kertben, egymás után tűnnek el a felszedett répák! Valaki elvitte a répákat a virág alá.  Aztán mire megtaláltam, eltűnt másik kettő!- Kész őrület ez az egész.

Az őregapó csak somolygott a bajusza alatt.

--- Látod én megmondtam akkor, hogy eltünt, de te azt mondtad, bolond vagyok. Akkor, most ki a bolond?

Sokáig zsörtölödtek egymással, ezalatt  az udvaron a manócsalád  leült az izgalomtól, ott pihegtek egymás mellett.  Sikerült két répát elcsenni a gyerekek közreműködésével.

       Látjátok, milyen nehéz beszerezni az élelmet a magunknak?

 De az élet, azért megy tovább. Mindig történik valami érdekfeszítő esemény.

Képzeljétek el, hogy egyik éven, olyan hosszú volt a tél, hogy nem mentünk ki a kertbe csak jó későn. A tél folyamán elfogyott a gyufájuk és nem tudtak másképpen tűzet gyújtani, csak úgy mint az ősemberek. Egy fát sodortak össze a másikhoz, ami aztán felmelegedett és nagy nehezen lángra lobbant. Nos, erre a tűzre aztán nagyon vigyáztak nehogy kialudjon.

Aztán mikor végre kimentünk és meglátogattuk őket, rohantak elénk és egymás szavába vágva mesélték, hogy kinek a hibájából voltak kénytelenek ősember módjára tűzet gyújtani. Természetesen mindegyik a másikra fogta, hogy nem lehetett köztük igazságot tenni. Fogtam magam és elmentem a boltba, vettem gyertyákat és vettem egy csomó gyufát. Azt mondtam nekik,

--- Ha a fogyóban van a gyufátok, szóljatok időben és akkor újra hozok.

Egyik nap mikor otthon voltunk, csináltam egy kicsi talicskát. Mikor elkészült, a legközelebbi alkalommal el is vittem nekik.

--- Janó, csináltam nektek egy kis talicskát, olyat, amivel a földet hordtam valamikor az ágyásokba. Ezzel könnyebben fogjátok a gyümölcsöket idetolni a bejárathoz.

     Janó mindjárt ki is próbálta. Beleültette Priszcillát és elkezdte vele tologatni. Akkorákat kacagtak rajta, hogy mi is elkezdtünk nevetni rajtuk. A gyertyákat összevágtam apróbbra és úgy engedték le a csigára kötött kosárral a mélybe. Közben vágtam nekik apróbb ágakat is tüzelőnek. Lent a mélyben aztán úgy hasogatják majd, ahogy akarják. Elbúcsúztunk tőlük és megmondtuk, hogy tavaszig nem is jövünk.

A manók, amíg a hó le nem esett rengeteg gallyat hordtak össze maguknak. Volt hely hova rakniuk, mert az aknában rengeteg hely van. A kúszófenyő környéke is tele volt vele. Direkt nem szedtük össze, ugyis tudtuk, hogy tavaszra elhasználják.

     Sokat foglalkoztatott a dolog, hogy meddig élnek a manók, sajnos én ezt sem tudom. Lehet, hogy túlélnek bennünket is? Lehet, hogy rövid életűek? Ennyire azért nem ismerem őket, viszont örülők, hogy megismerhettem közülük egypárat.

  Sokat segítettem nekik, azt hiszem, örökre megmarad bennük és lehet, hogy átadják a tudást az utódjaiknak is./

Sokáig nem láttam aztán őket.

A kert aprónépei, élték tovább rejtett életüket. Csak nagyon ritkán lehet látni őket. Ha esetleg találkoztok valamelyikkel, adjátok át az üdvözletemet és mondjátok meg nekik, hogy kedvelem őket. De ne bántsátok, inkább szeressétek őket.

        Lehet, hogy még nem láttál manót?

Sose búsulj, mert lehet, hogy nem szeretné, hogy meglásd, de az is lehet, hogy jelenleg nincs rád szüksége. De, előfordulhat, hogy nem bízik meg az emberekben. Ám, az is lehet, hogy felnőtt már egy olyan nemzetség, akik nem akarják felvenni a kapcsolatot az emberekkel.

Tehát ne búsulj, lehet, hogy akkor találkozol vele, amikor nem is várod!

                                    folytatjuk