18.Manó mese

18. Manó mese                    kerti manók

                                      Segítünk

         Miután Janó és Priszcilla, felakasztotta az ülőszéket, felszálltak a buszra. Alig helyezkedtek el, a busz elindult. A segítőknek, éppen annyi idejük maradt, hogy kiszaladjanak a busz alól. Menet közben aztán elrendezték a szerszámos csomagot, hogy kényelmesen utazzanak tovább. Rengeteg élmény tárult a szemük elé. A házak sokasága, az emberek és gyerekek, a kerékpárosok, a sok autó és a kétkerekű dübőrgő motorok, mind-mind élmény volt számukra. Természetesen kapaszkodniuk kellett, mert a busz nem ment ám lassan.  Az út csak úgy rohant alattuk, nem is azt nézték, hanem a tájat. Az uti szél is erősebb volt, úgy hogy a sapkájukat is fogni kellett. megunták fogni és levették, a hajuk csak úgy lobogott a szélben. A busz sok megállóba beállt és bizony kapaszkodniuk kellett, mert az ülőszék himbálozott, induláskor is és megálláskor is. Ráadásul nem tudott róla senki, hogy alul, potyautasok vannak.

 Az utazás mindig élvezetes, főleg azoknak, akik keveset mozdulnak ki otthonról, hát még azoknak, akik rejtett életmódon élnek?  

Milyen szerencse, hogy az út portalan, ugyanis a kerekek nagy port vernének fel, ha lenne mit. De hát az út tiszta, így csak a kerekek sustorgását lehetett hallani. Minden felől, amerre haladtak, új élményeket  lehetett látni, anélkül, hogy látnák őket. Sok látnivaló volt az úton. Minden érdekelte őket, ritkán van lehetőségük arra, hogy ilyen körülmények között utazva nézzenek és csodálkozzanak. Már beértek a harmadik faluba, felvették a szerszámos csomagot. A busz lassan beállt a megállóba, ledobták a szerszámos tasakot, leugrottak és leemelték az ülőszéket. Sajnos többre nem volt idejük, mert a busz elindult, csak arra vigyáztak, hogy valamelyik kerék, nehogy keresztülmenjen rajtuk. Szerencsére a szerszámokat is elkerülte a kerékgumi. Amint a hátsókerék elhagyta őket, már vették is fel az ülőszéket és mire a busz hátulja elment fölöttük, már rohantak is le az árok partjára. A szerszámos tasak ott maradt,mintha egy leesett rongydarab lenne, nem figyelt rá senki. Mikor szabad lett a környék, Janó kiszaladt az útra a tasakért. Behúzta az árokba. El kellett dugni az ülőszéket. Behúzták egy lapulevél alá. A szerszámos tasakot magukkal vitték, mikor elindultak Roxánék, felé. Az árok partja kitünő buvóhely volt a nagy gazokkal. Elmentek olyan messzire ahonnan már lehet hallatni a dobok hangját és megszólaltatták.” Roxán, itt vagyunk”, szólt a dob, rövidesen megjött a válasz „megyünk”. Nemsokára, mind a négyen kint voltak és segítették a szerszámokat vinni. A megszokott rejtett útvonalon mentünk a lakásuk felé. Felhúztuk magunkat a padlásra, szerszámokkal együtt. Először ettünk egy keveset, ittunk rá málnaszörpöt, aztán odamentünk a deszkákhoz. Elkezdtük válogatni, az egyikből asztallap a másikból láb lesz. Úgy szabtuk őket, hogy négy asztal készüljön belőle. Nagyon csodálkozott a szerszámokon a két család. Ők még ilyen dolgokat csak nagyban láttak, mikor az ember használta. Janó magyarázta, hogy melyik mire való.

--- Tehát, két asztal Roxáné, két asztal Mjürielé. Jó lesz így?

--- Igen, nagyon jó.

--- Hogy minél előbb elkészüljön, megmutatom, hogyan kell csinálni. Be kell segítenetek, hogy minél előbb elkészüljünk.

Lázas tanulás és munka következett, Csak úgy röpködtek a forgácsok, simult a lap és erősítették egymáshoz a fa részeket. Az első asztal végleges elkészültét ünnepélyesen megünnepelték egy málnaszörppel.

Ahogy elkészült Roxán ki akarta dobni a régi asztalt, le akarta dobni a mélybe. Janó nem engedte, viszont azt mondta:

--- Minden anyagra szükségünk van, miért akarod összetörni? Ebből, majd székek ülő részét fogjuk elkészíteni.

Roxán csak lesett. Ő ilyenre nem is gondolt. Ő csak meg akart szabadulni a régi bútortól. Az asztalok, elkészültek, egy egész napos munkával. Ideje volt pihenőre vonulni. A vacsora után, azt hiszem nem kellett nekik altató, úgy el voltak fáradva, hogy reggelig úgy aludtak, mint a bunda.

Másnap, Mjürielék asztalát is áthozták és négyfelé vágták, mint Roxánékét.  Ezekből lettek az ülőkék a székhez. Lábakat a maradék fákból szedték össze. Mindegyik meg lett gyalulva, a lábak helyét úgy fúrták elő, aztán meg beleütötték a lábakat egy kis ragasztóval, majd beleütötték az alsó merevítőket. A végleges összeállítás után, száradni kellett a ragasztónak. A nyolc szék azt hiszem elég volt, az napra a három manónak Az ebédhez az új asztal és még, a régi szék volt használva. A négy-négy széket csak másnap, a száradás után lehetett használni. A lakás, kezdett egyre szebb lenni, Roxán, meg is jegyezte:

--- Tudjátok, hogy ilyen gyönyörű bútorunk még nem is volt?- és megsimogatta az asztal tetejét.

Másnap, reggeli után szétválogatták a polcos szekrénynek valót.

--- Hány szekrény csináljunk?

--- Kettőt-kettőt szobánként.  A raktárban pedig körbe kellene.

Ha hiszitek, hanem, polcgyártás volt egy héten keresztül. Ez alatt, Janó, megtanította, Baskót és Kosztost, fűrészelni, gyalulni, szegelni, fúrni, kalapácsot használni, a görbült szeget kihúzni. De, még ragasztani is megtanította őket. Amit tudott, azt a tudást, át adta a két manó fiúnak.

Tehát, egy héten keresztül készültek a polcok. Janó legtöbbször csak felügyelte az asztalos munkákat, attól függetlenül, hogy segített összerakni a bútordarabokat. Aztán megtanította őket, szekrényt készíteni. Az elsőnél megmutatott mindent, a többit a két fiú csinálta.

--- Megmutattam mindent nektek. Most már magatok is tudtok bútort készíteni, itt hagyom ezeket a szerszámokat, hogy legyen mivel dolgoznotok. Ha szükségetek van valamire, van mivel megcsinálni.

   Az elkészített polcos szekrényeket, beállították a szobákba. A csajok pedig rakták föl az eddig földön lévő dolgokat. Mire mind felkerült a polcra, egy hatalmas hely maradt a szobák közepén.

--- Nahát, nem is gondoltam volna, hogy ilyen szép is lehet egy lakás. Nem beszélve a rengeteg helyről, ami felszabadult a felrakott ételek és a cuccaink után. Köszönöm neked Janó, hogy segítettél helyrerakni ezt a lakást. Priszcilla örülj, hogy ilyen jó férjed van.

--- Tudod, hogy nagyon sokat köszönhetünk a kertben dolgozó Papának és Mamának, akik mindig a segítségünkre voltak, bármit kértünk tőlük. Én, most meghívlak benneteket hozzánk, hogy saját szemetekkel lássátok, hogy milyen nagy segítség volt, hogy megismertük a két öreget. Szeretnélek bemutatni benneteket nekik.

--- Mond nem féltek tőlük? Nem fognak bántani bennünket?

--- Nyugodt lehetsz mi már nyolc éve ismerjük őket. Sőt engem, úgy vittek át az egyik kertből a másikba, ahol találkoztam az én Janómmal. Már,több mint két hete vagyunk nálatok, ideje hazamennünk.

--- Még egy napot várjunk,- szólalt meg Janó. – Még, kell csinálnunk egy ülőszéket, hogy el tudjanak jönni hozzánk.

--- Igazad van Janó. Akkor holnap utazunk haza.

Az előző hetek munkájától egy kicsit izomlázuk volt, de amint elkezdtek dolgozni, belelendültek és már el is mult az izomláz.

Megint, megindult a munka. Keresni kellett egy jó erős drótot, amiből egy ülő széket készítettek, ugyan olyat, mint az első, ami most a Janóéké. Hajtogatták, csavarták, kötözték, mig végre sikerült befejezni.

Hát az ülőszék elkészült. Utána felkészültek a hazamenésre.

 Másnap, kikísérték Janóékat a megállóba. Várták a busz beérkezését.

--- Ne felejtsd el, hogy tőletek a harmadik falú és a faluban a harmadik megálló, - mondta búcsúzóul, Priszcilla.

--- Jön a busz,- közölte Kosztos.

--- Szervusztok, majd találkozunk, egy hét múlva. Integetni fogunk egy, piros, fehér, zöld zászlóval is, nehogy túlmenjetek.

Beérkezett a busz, a manók beszaladtak alája, felakasztották az ülőszéket és felültek. A busz elindult, és integetve búcsúztak egymástól.

Roxán, végignézett Kosztoson és azt mondta:

--- Tudod, hogy jót tett neked ez a sok munka, legalább adtál le egy kicsit a hasadból,- elnevették magukat az epés megjegyzésen.

                                     folytatjuk